ÖNKÉNTESSÉG TESTKÖZELBŐL

Interjú Legéndi Melindával, az Eszkuláp Állatvédő Egyesület önkéntesével

Az önkéntes munkáról a többségnek van elképzelése, de ez gyakran meglehetősen távol áll a valóságtól. Amellett, hogy hihetetlen sokrétű, izgalmas és nagyon sokat ad, gyakran embertpróbáló is. Az önkéntességről, annak emberi vonatkozásairól, nehézségeiről, a felemelő pillanatokról Legéndi Melindával, az Eszkuláp Állatvédő Egyesület önkéntesével beszélgettünk.

Hogyan csöppentél bele az önkéntes munkába?

Ha egészen az elejére megyek vissza, én óvónőként dolgoztam egy magánoviban, és csináltam a gyerekeknek egy tematikus állatvédelmi hetet, aminek az lett a vége, hogy gyűjtöttünk tápot, takarókat, sütöttünk kutyakekszet, meg rajzoltak a gyerekek, és megkerestem a Futrinka Egyesületet (mert Deményt követtem, és tudtam, hogy őt a Futrinka mentette, ezért lettek ők). Ezután kezdtem el kijárni Tárnokra sétáltatni, ez volt a legkézenfekvőbb önkéntes munka elsőre, és első alkalommal Poltergeist került a kezembe, akit annyira megszerettünk Adriánnal, a férjemmel, hogy rendszeresen kijártunk hozzá sétáltatni. Ekkor már megfogalmazódott Rékában (Németh Réka, az Eszkuláp Egyesület alapítója és elnöke) az Eszki gondolata, és el is kezdődött szerveződni az új egyesület. Közben zajlottak a Futrinka eseményei, és emlékszem, mennyire tetszett nekem, ahogy ott az önkéntesek dolgoztak, álltak az adományos pult mögött, láttam, hogy milyen fontos munkát végeznek, aztán mikor az Eszkuláp létrejött, azt éreztem, hogy itt a lehetőség, hogy valami újnak egészen az elejétől én is a részese legyek. Aztán beszippantott.

Emlékszel, hogy mi volt a legelső, amint önkéntesként csináltál az Eszkulápnál?

Igen, persze, fotóst kerestek a Menedékbe (az Eszkuláp Egyesület menhelye Mányban), és én fotózom is, szóval elmentem, lefotóztam azt a néhány kutyát, akik akkor voltak. Aztán jöttek a rendezvények sorban, és én mindenhova mentem, és ottragadtam.

Meg tudod fogalmazni, hogy mit ad neked az önkéntesség?

Ez azért nehéz, mert az önkéntességnek is többféle motivációja van, van, aki azért csinálja, mert kompenzál valami hiányt az életében, vagy rossz periódusban van, vagy egyszerűen csak unatkozik… Nekem valahogy az önkéntesség… Ezt nagyon nehéz megfogalmazni… Nem azért csinálom, hogy kapjak cserébe valamit, viszont amit kapok, az nekem egy megnyugvás, mert tudom, hogy az, aki kapta, annak biztosan volt pár jó órája, és ettől én boldog vagyok. Bármilyen fárasztó is egy nap, a végén mindig boldogságot érzek. Mintha kiegészülnék.

Nagyságrendileg meghatározható, hogy ez mennyi időt vesz el az életedből heti vagy havi szinten?

Rettentő sokat (nevet). Volt olyan periódus, nem olyan régen vetettem ennek véget, mikor minden szabadidőmet lefedtem valamilyen tevékenységgel, amit rosszul koordináltam, így folyton elúsztam. Most viszont a megfelelő időmenedzsment miatt ugyan tényleg elmegy napi minimum 2-3 óra hétköznap az önkénteskedéssel, plusz a hétvége, de sokkal rendezettebb és tudatosabban szervezett. De biztosan kellett hozzá ez a közel hét év tapasztalat is, hogy így tudjam ezt most már menedzselni.

Rengetegen egészen rózsaszínben látják ezt az önkéntes dolgot, csak a pozitív vonatkozásait, amik elvitathatatlanul vannak, de közben azért egyáltalán nem egy könnyű abból a szempontból sem, hogy mennyi időt elvesz.

Én jelenleg úgy érzem, hogy semmiről nem kell lemondanom emiatt. Ugyanúgy járok szórakozni, utazunk, szóval nem megy másnak a rovására.

Három saját kutyád van, azt hogy tudod szétválasztani magadban, hogy ne kötődj túlságosan a mentett kutyákhoz? Sokan emiatt nem mernek belevágni, mert félnek, hogy nem tudnák ezt jól kezelni.

Ez nagyon nehéz kérdés. Szerintem az, hogy én jártam és járok Rékával gyepmesteri telepekre menteni, az sokkal nehezebb, mint ez a része. Ha az ember azt tudja magában menedzselni, fel tudja dolgozni, nem tudod egyébként, csak valahogy meg kell oldani, hogy nem lehet minden kutyát megmenteni és sokakat ott kell hagyni a gyepin, és látod, hogy miben hagyod ott, akkor nagyságrendekkel könnyebb otthagyni nálunk a menhelyen, ahol tudod, hogy biztonságban vannak, mindent megkapnak, amit állatvédelmi gondozásban lehetséges. De vannak olyan időszakok, például télen, hogy sírva alszom el, mert tudom, hogy rohadt hideg van, és a tárnokiak, akikhez én a legtöbbet járok, kint vannak a kennelekben. Ezt közel sem érzelemmentesen élem meg, sőt, néha hagyom, hogy kijöjjön, de azt is tudom, ha én nem megyek, akkor eggyel kevesebb ember megy hozzájuk, aki szereti őket. Itt mondasz le arról az ő érdekükben, hogy magadat helyezd előtérbe, inkább megbirkózol az érzéseiddel azért, hogy nekik jó legyen.

Amikor megfordultok a gyepiken, látjátok az ottani helyzetet, és tudjátok, hogy mondjuk ki, sok kutyára csak a halál vár ott, ezt hogyan lehet jól kezelni, hogy ne halj bele kicsit minden egyes mentésbe? Mi kell ahhoz, hogy ennyi év után is megmaradjon a motivációd, meg az, hogy ugyanúgy szívvel-lélekkel tudd ezt csinálni?

Azt én úgy csinálom, hogy mikor odamegyünk, abban a pillanatban a feladatra koncentrálok, ezt Rékától tanultam. Bekapcsol az, hogy csinálod, amiért jöttél, fotózol, kiveszed a kutyát, becseppezed, beteszed a boxba, be a kocsiba. És megpróbálod kizárni a többit. Eljönni a legnehezebb. Otthagyni a többi kutyát. Általában, miután lezárjuk a feladatot és hazajövünk, én a zuhany alatt szoktam sírni. Azt gondolom, hogy ott a helyszínen nem engedhetem meg magamnak, hogy sírjak. Hazajövök és otthon halok bele egy kicsit minden alkalommal. Gondolkodtam rajta, hogy én most ettől érzéketlennek tűnök vajon? Mert bennem is sokszor felmerül, hogy te jó ég, hogy csinálom én ezt végig? De valahogy mégis megy. Aztán sokszor olyan állapotokat találunk, hogy a döbbenettől elfelejtünk még sírni is.

Mi az, ami megakadályozza, hogy kiégj? Mi tölt téged fel, miből merítesz erőt, hogy újra és újra beülj a kocsiba és menjetek és csináljátok?

Engem mostanában az tölt fel, ami egyébként szerintem is teljesen szürreális, hogy kimegyek Tárnokra a kutyákhoz. Kiviszem őket sétálni, csak megyek, kikapcsolok, élvezem a nyugalmat, azt, hogy nem szól hozzám senki. Illetve koncertre járok és utazom. Ez nekem elég. Sokszor azt gondolják az állatvédőkről, az önkéntesekről, főleg akik sokat önkénteskednek, hogy nincs életük. De ez nem igaz. Nekem így teljes az életem, ezzel együtt. Ez tölt vissza.

Ha valaki önkénteskedni szeretne, ki akarja ezt próbálni, akkor milyen lehetőségei vannak, akár konkrétan az Eszkinél, vagy akár általánosságban? Hogyan tud az ember jól segíteni?

Nagyon sokféleképpen lehet segítni. Mindig itt jön be, amiről már korábban is beszéltünk, hogy „úgy mennék, de biztos sírni fogok”. Aztán egyszer eljönnek és rájönnek, hogy nem sírnak. Mert nálunk jó lenni. De egyébként én mindig azt szoktam mondani, hogy itt mindenki megtalálhatja, ami hozzá közel áll, amit szeretne csinálni: kutyát sétáltatni, segíteni a rendezvényeken, licitet indítani a saját közösségi oldalán, háttérmunkában segédkezni, levelezéseket bonyolítani, de például sok kézműves szokott felajánlani tárgyakat licitre, annak is nagyon örülünk, vannak önkénteseink, akik elvisznek HDR-re egy-egy alkalmas kutyát, szóval tényleg elképesztően sok lehetőség van.

Van tanácsod annak, aki most vágna bele?

Én csak annyit mondanék, hogy csinálják. Merjék csinálni. Mindenki úgy, ahogy tudja. De ne legyenek elvárásaik azzal kapcsolatban, hogy mit fognak kapni. Mert nem kapni mész, hanem adni. Mindegy, hogy gyerek, hajléktalan, kutya vagy idős ember, akiért ezt csinálod, de a cél mindig az, hogy az adott ember vagy állat boldog legyen. Ha önkénteskedni mész, az csak részben szól rólad, de főként arról, akinek segítesz, ezt lenne a legfontosabb megérteni.

Kristóf-Horváth Krisztina írása