Régóta terveztük már ezt a kirándulást, de eddig mindig közbejött valami.

Aztán eljött a nap, amikor azt mondtam: most vagy soha!

Ha most is az időjárás-előrejelzésre hallgatok, valószínűleg megint itthon maradunk – mert nem kecsegtetett sok jóval. De én inkább a józan ész helyett a kalandvágyat választottam. Így hát a kezembe vettem az irányítást, és elindultunk Hollókőre.

És milyen jól tettem!

Ahogy lehajtottunk az autópályáról, csodás napsütés fogadott minket, egyetlen felhő sem volt az égen. Az út menti fák aranyban és tűzpirosban ragyogtak, a levelek lassan hullottak, Zila pedig az ablakból nézte a tájat, mint aki pontosan tudja, hogy ez jó nap lesz.

Parkolás és első benyomások

A legnagyobb parkolóban álltunk meg, mert hát ott tuti nem állhatunk tilosban, és talán könnyebb is visszatalálni az autóhoz. Kulturált környezet, tiszta WC (igen, ez fontos!), kedves WC-s néni és van papír!
A parkoló hatalmas, van füves rész is, ami nekünk kutyásoknak aranyat ér. Zila azonnal intézett egy gyors pisi-kaki kört, és még kuka is volt kéznél!

Gyönyörű út, bosszantó csúcs

Kicsit tanakodtunk, merre induljunk először: kilátó vagy falu?
Végül úgy döntöttünk, hogy előbb a kilátó, hadd fáradjon le a kutya, mielőtt emberek közé megyünk.

A táblák egyértelműen jelzik az utat, néhol enyhe emelkedő, néhol combosabb, de a kilátás mindenért kárpótol. Az első megállónk a Szár-hegyi kilátónál volt – innen belátni az egész völgyet, gyönyörű panoráma, nyugalom, természetillat. Itt leültünk kicsit, szusszantunk, és csak bámultuk a tájat. Az a fajta csend volt, amitől még a kutya is halkabban szuszog, és nem akarsz mást, csak ott maradni egy kicsit.

Aztán tovább mentünk az Isten tenyere kilátóhoz… és itt jött a feketeleves. Hát, mondjuk úgy, hogy Isten keze épp tele volt. Egy iskolás csoport épp piknikezett rajta.
Szendvicsek, zsákok, üvöltözés, nulla empátia. Mindenki más várta, hogy fotózhasson, de hiába.
Hiába vártunk, hiába reméltük, hogy talán rájönnek: ez most nem a legjobb hely a szendvicsre… Nem jött el a megvilágosodás.

Így a legendás fotó elmaradt, de az élmény így is megmaradt. Egy kicsit bosszús, de mégis mosolygós emlék.

Viszont maga az út, a természet, a nyugalom – csoda volt.
Kutyások szuperül viselkedtek: minden kutya pórázon, mindenki köszön, mosolyog, figyel a másikra. Ritka az ilyen,  jó volt átélni.

Hollókő vára és a falu

A várhoz is elmentünk, de nem mentünk be. A túra után kicsit elfáradtunk, és inkább a falura hagytuk a maradék energiát. A vár környéke rendezett, van ivókút, padok, tiszta mosdó – szóval minden adott volt egy jó pihenőhöz.

A falu maga egy időutazás.

Mesebeli házak, muskátlis ablakok, illatok, színek, mosolyok. Megkóstoltunk mindent, amit csak lehetett: házi szörpöket, ízesített mézeket, lekvárokat.
Mindenki kedves volt, mindenki ráért. Annyira jó érzés volt beszélgetni a helyiekkel, hallgatni a történeteiket, ez már önmagában gyógyító volt.

Szóval, ha még nem jártatok Hollókőn, nagyon ajánlom. Ősszel egyszerűen varázslatos!
Ha kutyával mentek, ez a hely tökéletes kikapcsolódás!

Mi biztos, hogy visszatérünk, mert ez a nap pont olyan volt, mint amire szükségünk volt: nyugalom, természet, kedves emberek és egy fáradt, boldog kutya.

Zila elégedetten dőlt be az autóba hazafelé, én pedig azt éreztem:
na, ezért érdemes néha a megérzéseinkre hallgatni, és nem pedig az előrejelzésekre.

Tóth Viktória