Hogyan éljük túl társállatunk halálát, és miért kell beszélnünk róla?

„Csak egy kis fehér kutya volt…”

„Ha van kutyád, akkor valószínű tovább fogsz élni nála. A kutyatartás azt jelenti,
hogy megnyílsz a mély öröm, és a későbbiekben ugyanolyan mély szomorúság előtt.”
– Marjorie Garber

Rengetegen tartanak kisállatot, mégis keveset beszélünk a társállat halálát követő gyászról. Még kevesebb felkészítést kapunk arra, ami a legtöbb gazda számára váratlanul, túlzottan hamar, kínzóan fájdalmasan elérkezik. „Hogyan lehet feldolgozni ezt a gyászt?!” – kérdezik ilyenkor. Segíthet, ha tudjuk, hogy a gyász már maga a feldolgozás, és hogy összetört világunkból új egyensúlyhoz a legrövidebb út az érzelmeink hullámvasútján át vezet.

Orvosi értelemben a gyász egy megterhelő élethelyzetre adott természetes reakció, ami rendszerint bizonyos tünetekkel jelentkezik. Lehet ez sírás, alvászavar, szédülés, gyengeség, levertség, zavarodottság, étvágytalanság, tompultság, orientáció-vesztés, csökkent teljesítőképesség vagy funkciózavar, mélységes fájdalomérzet és szomorúság; melyben az érzelmi fájdalom épp annyira fáj, mint a fizikai. A gyásznak – bár lehetnek szakaszai, amikben rövidebb- hosszabb ideig egy bizonyos érzésvilágot élünk át – nincsen forgatókönyve: minden gyász épp annyira egyedi, amennyire minden elveszített személy, és minden kapcsolat megismételhetetlen és pótolhatatlanul egyedi volt; ezért még egy emberen belül sem létezik két egyforma búcsú és feldolgozás. A közvélekedéssel ellentétben nincs ez másképp társállat halála után sem, mivel nem valamit, hanem valakit, egy érző lényt és valódi társkapcsolatot gyászolunk. Első kutyánk halála után meglephet, milyen intenzitással árasztanak el az érzéseink; de ettől semmivel nem lesz könnyebb egy második veszteség, ilyen értelemben nem leszünk benne „rutinosak”. Ha tisztában volnának ezzel a munkaadók és kollégák a munkahelyeken, a hivatalok és az iskolák, a legkülönfélébb ellátórendszerek és a családok is, sokkal megértőbbek és türelmesebbek lehetnének egymással az emberek, és nem várnának feltétel nélküli irreális megfelelést.

Egyetemi tanulmányaim vége felé az egyik vizsgaidőszakban tragikus hirtelenséggel elpusztult négylábú gyerekkori cimborám, a kutyám. Napokig enni és aludni sem bírtam, csak bámultam a szobám falát, így végül úgy döntöttem, hogy a következő vizsgára csak egy elégtelent beiratni megyek, hogy jogosulttá válhassak az utóvizsgázásra. Legnagyobb döbbenetemre a tanár megkérdezte a fásultságom okát, én pedig a meglepetéstől be is vallottam, mi történt. Öt perc múlva könnyes szemmel hallgattam az ő első kutyája elveszítésének történetét; újabb öt perc után együtt sírtunk. Lehet, hogy a gyászom ettől még nem lett könnyebb vagy rövidebb, viszont még ma is emlékszem, hogy akkor sírtam először a kutyám miatt, nem kaptam elégtelent, és aznap végre tudtam aludni egy pihentetőt. „A megosztott öröm dupla öröm, a megosztott bánat fél bánat.” – tartja a német közmondás. Érdekes, hogy ez akkor is működik, amikor egymás fájdalmában osztozunk.

Mitől más a társállat halála utáni gyász?

A társállat halála utáni gyász azonban nemcsak hasonlóságokat mutat a humán családtag halála utáni gyásszal, de vannak attól lényeges eltérései is.

Ha egy családtagunk meghal, értesítjük a közeli vagy távoli ismerősöket, temetést és halotti tort rendezünk, rendkívüli szabadságra mehetünk a munkahelyünkről, vagy magától értetődően kiír betegszabadságra a háziorvos. Ha négylábú családtagunkat veszítjük el, ez a messzemenőkig nem így van. Külsőségeiben sem ismeri el a társadalom, hanem tabusítja, elvitatja, vagy jobb esetben is lekicsinyli a kisállat elveszítése miatti gyászt (emiatt illegális gyásznak is nevezi a szakirodalom). Hiszen „azért mégis csak egy macska volt”. „Vegyél másikat! Annyi kóbor állat van a menhelyeken.”  Az állatot nyíltan gyászolót és az érzéseit felvállalókat sokszor gyanakodva méregetik, álszentnek, szentimentálisnak, gyengének tartják, aki túlreagál vagy figyeleméhes. Ezzel kapcsolatban megfigyelhető egy gyakori kognitív torzítás a közösségi médiában, ahol rendszerint több tízmilliós megtekintése van a „cuki kisállatos” vagy „cuki cicás” videómegosztásoknak, és szinte kizárólag nevetést és örömet osztanak meg alattuk az emberek. Senki nem vitatja tehát az állatoknak azt a képességét, hogy relaxálttá és boldoggá tegyenek bennünket. Mindeközben, a szeretett kisállat halála miatt érzett fájdalom az egyik legerősebb tabu.

Különbség az is, hogy a társállatainkhoz más módon kötődünk. A családtagként velünk élő állataink feltétel nélkül elfogadnak minket olyannak, amilyennek látnak; és ők nem látnak bennünk hibát. Tökéletesek vagyunk nekik. „Többet sírtam, amikor a kutyám meghalt, mint az apám halálakor! Persze, ő nem kritizált. Olyannak szeretett, amilyen vagyok. Soha nem mondta, hogy már megint hogy bírtam ezt elrontani, vagy hogy már megint milyen bénán áll a hajam. Mindig, de tényleg mindig örömmel fogadott!” – mondta egy gyászoló. Van, hogy egy háziállat elvesztése azért is fájdalmasabb, mint egy emberé, mert a háziállat esetében nem kell megjátszaniuk, hogy szeretik. „Az ember legjobb barátja” kifejezést pedig arra az állatra alkotta meg a köznyelv, amelyik minden küzdelmünkben és sikerünkben részt vesz, sőt, sokszor ő vezet minket az egészséges, vagy a helyes útra is.

Lényeges különbség, hogy nem tudnak beszélni az állatok. Szavak nélküli társak, csendes szemtanúk. Elsődlegesen nem intellektuálisan kapcsolódunk hozzájuk, hanem ösztönösen és érzelmesen. Miközben ott vannak velünk jóban- rosszban, az életünk kríziseiben és fordulópontjain (költözés, szakítás, új élettárs vagy gyermek érkezése, sokféle veszteség idején), és rendíthetetlenül támogatnak bennünket emocionálisan. Olyan különleges kötődés ez, amiből nem sok van egy emberi élet során, ezért az elveszítésével megbírkózni is nehezebb. A beszéd hiányával azonban nehézségek is járnak: nem tudnak panaszkodni, és nem tudnak elbúcsúzni sem az állatok. Az életük végére jutott humán hozzátartozók gyakran fejezik ki igényeiket, utolsó kívánságaikat, és maguk is búcsút tudnak mondani. Társállatok halála után viszont gyakran kételkedünk: nem kellett volna-e még ezt vagy azt kapniuk? Csillapítottuk-e kellően a fájdalmukat? Biztos, hogy itt volt már az ideje, hogy elaltassuk őt? Totális kiszolgáltatottságuk miatt a felelősségünk egyoldalú; és ez előrevetíti az utólagos nehéz érzéseket.

Mik nehezíthetik a gyászunkat?

Dr. Sarah Hoggan, a kaliforniai Murrieta Állatkórház orvosigazgatója a következő öt pontban foglalta össze azokat a tényezőket, amik tetézik és meg tudják bonyolítani a gyászt.

1. Ha úgy érezzük, saját hibánkból veszítettük el az állatot – pl. elöl felejtett csokit evett meg a kiskutya és csokoládémérgezést kapott, kirohant előttünk az úttestre, vagy nekünk kellett elaltatni őt –, akkor elkerülhetetlenül magunkat hibáztatjuk érte, miközben nem vagyunk mindenhatók, és valójában dönt az állat is. Hoggan szerint ilyenkor gondoljunk arra, hogy az állatok sokkal megértőbbek, elfogadóbbak és megbocsájtóbbak, mint mi vagyunk!
2. Ha menhelyről fogadunk örökbe felnőtt állatot, akkor először meg kell tanítsuk őt újra élni, bízni és remélni. Amikor elpusztul, sok örökbefogadó gazdának van olyan kínzó érzése, hogy megmentette ugyan, de a végső szenvedéstől mégsem tudta megmenteni. Hoggan úgy gondolkodik erről, hogy amikor hazavittük a menhelyről, visszaadtuk az életörömét; az utolsó mentőakciónk pedig az, amikor megkíméljük a fájdalomtól és végső nyugalmat adunk neki.
3. Nehezíti a gyászt, ha az állat mentett meg minket. Akár úgy, hogy ő volt az indok, ami miatt fel kellett kelnünk és össze kellett szedni magunkat, hogy ellássuk őt, akár úgy, hogy konkrétan átsegített egy krízisen. „Amikor segítségért nyújtottam a kezemet, egy mancsot találtam.” – fogalmazott valaki. Friss gyászban, az érzelmi labilitás és sérülékenység idején alig van ember, aki úgy érzi, eléggé meg tudta köszönni mindazt, amit egy ilyen állattól kapott.
4. Előfordul, hogy az állat élő kapocs volt egy szerettünkhöz, akit már korábban elveszítettünk, és akitől örököltük vagy átvállaltuk az állatot. Az ilyen állat halála úgy érhet minket, mintha az eredeti gazdát, a szerettünket is még egyszer elveszítenénk. Miközben paradox módon éppen ez az érzés bizonyítja, mennyire értékeltük az állatot! Az eredeti gazdája helyett, kétszeresen is szerettük őt, és így méltón ápoltuk az ő emlékét és hagyatékát is. Adósságunkat már leróttuk a mindennapi kutya/macskatáp, víz és simogatás formájában. Mégis, a közös állatot és az elveszített személyt is újra gyászolni kell.
5. Van, hogy olyan állatot veszítünk el, aki „sokkal több, mint egy állat” nekünk. Ilyen lehet pl. annak az idős embernek a társállata, akivel életének utolsó szakaszában kizárólagosan osztotta meg az ágyát és ételét, egyedül tőle kapott önzetlen, valódi szeretetet, melegséget és simogatást, miatta volt tartalmas és értelmes az élete, és akiről tudni lehet, hogy nem fogja követni más, mert az élete utolsó résztvevője lesz. Mint a szép időben a kutyafuti mellett magányosan ücsörgő bácsika, aki öreg kutyája nyakörvét az állat halála óta tüntetőleg a csuklóján, karkötőként viseli. Vajon az ő fájdalma, és kutyája iránt érzett szeretete nem igazi? Túl kéne már ezen lennie? Vagy pótolnia kellene, mint egy eltört játékfigurát?

A Hoggan által említett öt példát még kettővel látom fontosnak kiegészíteni.

6. Az állatorvosok testközelből látják a szenvedést és a veszteségeket, és professzionálisan hordozzák az azzal járó érzelmi terheket. Ami viszont ritkán látható, az az állatorvosok gyásza, amit nemcsak minden egyes elveszített páciensük, és minden egyes eutanázia után éreznek, hanem a potenciálisan halálos diagnózisok közlése előtt is. Amikor egy állatorvos kíméletesen, együttérzően és a lehető legtapintatosabban közli a gazdával a rossz hírt, jórészt az állat gazdájától átvállalt, láthatatlan gyász ül a vállain. A mi dolgunk, hogy lássuk és láttassuk ezt a sokszor rejtve maradó, óriási érzelmi terhüket, hogy számukra is realitássá váljon a remény, hogy nincsenek egyedül. Mindenek előtt az izoláció az, ami kiégéshez, depresszióhoz és megbetegedésekhez vezet, nem a gyász. Az ellenkezőjéről azonban mindannyian bármikor gondoskodhatunk.
7. Amikor az ismeretlennel is meg kell küzdenünk. Ha eltűnik egy állat (kiszalad a kapun, kibújuk a nyakörvéből, elejtjük a pórázt, elcsavarog, stb.), vagy ellopják, legnehezebb talán a ránk zúduló kérdések miriádjával mit kezdeni. „Merre lehet? Hol rontottam el? Mit csinálnék utólag másképp? Vajon jól van most? Mi van, ha valami baja esett?!” És mindenek előtt: „Meddig várjam még, hogy megkerül?” A remény és a bizakodás, a bizonytalanság és kétségbeesés, a bűntudat és a düh ellentétes erőinek feszítésében különösen nehéz a gyász, mert a nyugvópontra jutás azt is jelentené, hogy elköteleződünk egyik vagy másik narratíva mellett, amit nem lehet. Kiutat az emberi mivoltunk elfogadása jelenthet: hogy nem vagyunk hibátlanok, és hogy nem állt szándékunkban senkinek ártani.

Miért beszéljünk egy kisállat halála utáni gyászról?

Mert különösen nehéz. Nem kényelmes beszélni róla. Félünk a megszégyenítéstől és rossz reakcióktól. „Csak egy macska volt. Tedd már túl rajta magad.” Hogy elmondhassuk: nincs olyan, hogy „csak”. És mert a megértés az első lépés valami jobb felé. Mert – bár gyakran óhatatlanul is összehasonlítjuk és megítéljük a gyászokat – a legrosszabb gyász mindig az, ami a miénk. Mert évekig kaptunk tőle feltétlen szeretetet. Valódi volt a szeretet, valódi volt a kapcsolat: valódi most a fájdalom. Mert nem akarjuk elvitatni azt, ami van. Mert a családunk része volt, megosztotta velünk a mindennapjait, és mi is a miénket vele. Mert nem egy tárgyat veszítettünk el, hanem egy egyéniséget, aki hozzánk közel állt. Mert amikor megsérült egy kapcsolatunk, gyógyulni is kapcsolatokban tudunk, amit mi magunk az önmagunkkal való kapcsolatunkkal tudunk elkezdeni. Mert társállatot gyászolni természetes.

Bár a világ nem értékeli ezt a fajta veszteségkezelést, de mi, gyászoló gazdák megtehetjük, hogy önmagunkkal együttérzőbbek, és így magunknak jobb környezet vagyunk. Tulajdonképpen ez a mi feladatunk. Elsősorban önmagunknak ne mondjunk türelmetlen, sürgető, megszégyenítő és elvitató mondatokat. Hiszen mi tudjuk, mit jelentett nekünk, nem tévedünk. Magunkat is tudjuk úgy szeretni, mint ahogy ők láttak és ők szerettek bennünket minden egyes hétköznapon.

Az is fontos, hogy a gyászban nemcsak nehéz érzések vannak, és nem csupa fájdalom. Eleinte talán halványabban, de mindvégig jelen van az emlékezés öröme és a szeretet. Idővel rájövünk: egyre kevesebb fájdalommal és egyre több szeretettel emlékezünk. Végső soron ez a cél: több szeretettel mint fájdalommal emlékezni, amikor már nem fizikai formában él tovább a kapcsolatunk.

És végül a hagyaték. Gondoljunk rájuk és hagyjuk, hogy átalakítson, bölcsebbé, türelmesebbé, elfogadóbbá, és jobb emberré érleljen bennünket ez a kényszerű változás. Ápoljuk tudatosan is az emléküket. Osszuk meg emlékeinket azokkal, akikről biztosan tudjuk, hogy a helyi értékén kezelik, akikre rá lehet bízni intim történeteket, akik megérdemlik, mert megnyitják magukat a tapasztalatainkra és felismerik benne az ajándékokat.

A szomszéd utcában lakó kistestű Zsófi kutya gyakran kiszökött a rozoga kerítés alatt, és ilyenkor végiglátogatta a szomszédokat. Nem mindenki örült a látogatásainak, különösen a teraszokon üldögélő cicák és tulajdonosaik. De olyan is volt, ahová simogatásért és egy kis labdás átmozgatásért járt. Mégis, amikor Zsófi egy csúnya és gyors lefolyású betegségben fiatalon elveszítette az életét, és gazdája úgy döntött, hogy erről a megszokott hallgatás helyett inkább egy rövid üzenetben értesíti a szomszédokat, mindenkit mélyen megrendített a hír. Legtöbbüknek volt egy-két vígasztaló vagy együttérző szava Zsófi elkeseredett gazdáihoz. Olyan is volt, aki a konyhájába invitálta egy italra az elérzékenyült tulajdonost, aki meglepetten látta, hogy az idős hölgy hűtőjén a kölyök Zsófi fényképe díszeleg. Más egy kis süteményt vitt „Zsófi szüleinek”, olyat, amit titokban kóstolt náluk már a kiskutya is. A macskák tulajdonosai egy kisebb összeget adományoztak a menhelynek, ahonnan Zsófi származott. Az ebecske halála a nem várt kedves gesztusok egész sorát hívta elő, és valódi baráti társasággá alakította a kutya egykori útvonalát. „Soha nem gondoltam volna, hogy egy tacskó életének ilyen meglepő értelme is lehet.” – mondta a kutya egyik gazdája. „Ez rajtunk múlott” – válaszolta erre valaki. „Néha mindannyian elesünk és ripityára törünk, de ami számít, az az, hogy amikor felállunk, hogyan rakjuk össze az új részeket.”

Szerző: Ferber Eszter Pszichológus, Certified grief educator (gyásztanácsadó), Dr. Skinner terápiás olasz agár gazdája